“Templom csendes mélyén, oltár-rejteken, hófehéren Jézus, titkon ott pihen…” – szólal meg lelkemben egy, még gyerekkorom ministráns éveiben sokszor felcsendülő egyházi ének, miközben csodálattal nézem Őt, az oltárra helyezett szentségtartóban.
Lelki vezetőm tanácsára csendes szentségimádást tartok. Azaz, hogy próbálkozom. Próbálok mindent kikapcsolni és csak Rá figyelni.
Milyen nehéz is ez. Kicsit fázom a hűvös templomban. Szinte látszik a leheletem. Sok minden foglalkoztat, a csendben csak úgy tódul a sok gondolat a fejemben, mint a kinyitott ásványvizes palackban a buborékok. Elméletben tudom mit kellene csinálnom, de áthelyezni a gyakorlatba, az már igazi kihívás.
Amikor dicsőítő szentségimádást tartok, olyan egy szál gitáros éneklőset, csak úgy elröppen az egy óra. Minden egyes dalban közelebb lépek Hozzá vagy hagyom, hogy nyitott szívemhez Ő lépjen közelebb.
Imádom Őt és érzem valóságos jelenlétét, ahogyan szívünk összeér, eggyé válik. És ez az érzés magával ragad.
És most, hogy csendben vagyok, csak térdelek és várom Őt. 10 perc is milyen hosszú idő és türelmetlenül várom, hogy érezzem közelségét. Megint az érzések. Tényleg ennyire fontos érezni? Miért nem elégszem meg a valósággal, hogy Ő itt van, és ahelyett, hogy saját érzéseimet kergetem, Rá figyeljek.
A Megfeszítettre, aki értem mindent odaadott, mert végtelenül szeret. És nekem ezért a szeretetért semmit nem kell tennem. Csupán ezt az irgalmas szeretetet befogadom.
Hálás vagyok, szeretem Őt.
Vele akarok lenni, odaajándékozni neki az időmet, imádni őt szívem minden szeretetével.
Mondani Péter apostollal együtt: “Uram, Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn.21,17)
