Azóta tesszük fel újra és újra ezt a kérdést, amióta az ember először emelte tekintetét az égre jeleket kutatva és megerősítést várva, hogy nincs egyedül a világban.
Hogy létezik valamilyen nála nagyobb erő, amely megteremtette és irányítja az univerzumot, hatással van az életére, rendet, harmóniát és moralitást hozva a fizikai világ szenvtelen, mechanikus működésébe.
Nem kockáztatunk tehát sokat azzal, ha azt mondjuk, hogy Isten létének és nemlétének kérdése egyidős az emberi élet értelmének, céljának létéről vagy nemlétéről szóló vitával.
Hiszen, ha nem szándékkal jöttünk a világra és nem vagyunk többek véletlenül egymáshoz kapcsolódó atomokból létrejött biológiai létformánál, akkor minden tettünk, cselekedtünk, gondolatunk és érzésünk önmagáért van és következmények nélküli.
Az ateista vagy agnosztikus tudósok, akik Istenre olyan hipotézisként tekintenek, amelyre az anyagi világot leíró „egyenleteikben” nincs szükségük, nem tudnak megnyugtató vagy egyértelmű választ adni e kérdésre.
A racionális szemlélet bonyolult biokémiai folyamatokra egyszerűsíti a lelket, molekulákra és vegyületekre az érzéseket, megváltozott agyműködésre a hitet és „híveit” kilöki a kozmikus senki földjére. Ember vagy, egyedül vagy, véletlenül vagy – ezt üzeni a felvilágosodás szellemiségéből kisarjadó modern tudomány a 21. században.
Miért hibás az a feltételezés, hogy a csodálatos eredményeket elérő és rohamtempóban fejlődő tudomány egyszer majd „megfejti a titkot” és perdöntő bizonyítékkal áll elő Isten létezésére vagy nem létezésére?
Mert Isten megtapasztalása misztikus élmény, amely kívül esik a racionális megismerés határain.
Ezért eleve tévedés, ha keresztényként mi is „tudományos bizonyítékokat” várunk, keresünk vagy kutatunk Isten létének megerősítésére. Hiábavaló, ha minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy Aquinói Szent Tamás nyomán újabb és újabb istenérveket gyártsunk abban a reményben, hogy az Akadémia elfogadja a hitünk alapját.
A válaszhoz nem juthatunk el tisztán logikai úton, a saját intellektuális eszközeinkre támaszkodva, mert Isten nem külső, fizikai erő, hanem belőlünk fakad és szellemi.
Nem írható le egyetlen képlettel sem. Nem bonthatjuk fel kvantumokra és kvarkokra. Nem tudjuk labortóriumi körülmények között előállítani. Nem hozhatunk létre olyan kísérletet, amelyeket megismételve ugyanarra az eredményre juthatunk.
A válasz tehát az, hogy nem „tudunk” Isten létezéséről, hanem látjuk, megtapasztaljuk, érezzük a jelenletétét. Vagyis egyszerűen máshogy tudunk róla. A hit erről szól a megtapasztalásról és misztériumról szól. Ezért van az, hogy nem nagyon találjuk a kifejezéséhez szükséges szavakat sem. Hogy hiába próbáljuk, nem tudjuk pontosan formába önteni az Istennel való találkozásunkat és a nemhívők számára szinte az őrület határát súrolják az „élménybeszámolóink”.
A verbális kifejezhetetlenség miatt ragadunk le sokszor az általánosságoknál, formalizált mondatoknál, közhelyeknél, ám mindez semmit nem von le – sőt – a bennünk élő Istenhez fűződő viszonyunk, a hozzá kapcsolódó élményeink értékéből.
Ez az élmény ugyanis csak nekünk szól, csakis a saját fejünkben (és szívünkben) nyer értelmet, és csak hangtalanul tudjuk kimondani. Isten jelenlétét megtapasztalni a legintimebb dolog, amelyben földi életünk során részesülhetünk. A hithez vezető út pedig egyúttal a legcsöndesebb és legmagányosabb
„beavatási szertartás”, amely során lehetnek ugyan segítőink (papok, lelki vezetők, mentorok, a közösségünk tagjai vagy a Szentírás), de minden egyes lépést nekünk magunknak kell megtennünk.
A hitet és Isten megtapasztalásának misztikus élményét viszont nem lehet kikényszeríteni, mesterségesen előidézni, csak befogadni. A régi bölcsesség szerint, ha türelmetlenül vagy erőszakosan teszünk egy lépést Isten felé, két lépéssel hátrál előlünk. A türelem keresztény erény.
Kételkedem-e benne néha, hogy létezik Isten? Igen.
Néha arra vágyom, hogy a szkeptikusokat tudományos bizonyítékokkal győzzem meg és ne a saját, töredezett élményeim megosztásával biztassam a keresésre? Igen.
És ez nem baj. A kételkedés éppúgy része a bennünk élő Isten felé tett lépéseink sorozatának, mint az istenélmény, amely miatt biztosak vagyunk a létezésében. A hit pedig nem csak a kifejezhetetlenség, hanem a kétellyel való együttélés elfogadása is. Bátor beletörődés abba, hogy van, ami fölött nincs hatalmunk, amit nem tudunk racionalizálni, és amit nem vagyunk képesek tökéletes formában megosztani másokkal bármennyire is szeretnénk.
Mert csak a miénk.
Mert Isten is „csak a miénk”.
