Csoda. Keresztényként (vagy a Szentírás sorainak ismerőjeként) azonnal bibliai történetek sora villan fel az agyunkban Krisztus csodatételeiről.
Személyes emlékeket is őrzök a krisztusi csodákról.
Gyerekként édesanyám minden este odaült az ágyam szélére és fél órán keresztül mesélt nekem lefekvés előtt.
Nem csak a Nagy indiánkönyv, Robinson Crusoe, a Pál utcai fiúk vagy A kincses sziget történeteit beszélte el nekem fejezetről fejezetre, sorról sorra, hanem a Bibliát is így „olvastam” először – folytatásos „hangoskönyvként”, a világ – számomra – legszebb hangján.
A kedvencem, amit többször tűzettem az „esti műsorra”, Márk evangéliumának Jézus csodatételére vonatkozó sorai voltak:
„Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: »A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!« El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta.
Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: »Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.« Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől.
De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: »Ki érintette meg a ruhámat?« Tanítványai azt felelték neki: »Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?« Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az.
Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: »Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.«
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: »A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?« Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: »Ne félj, csak higgy!« Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére.
Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házához, ahol látta a tolongást, s a hevesen sírókat és jajgatókat. Bement, és azt mondta nekik: »Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.« De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt.
Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: »Talíta, kúmi!« – ami azt jelenti: »Kislány, mondom neked, kelj fel!« – A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt ugyanis. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak a lánynak enni.” (Mk 5, 21-43)
Még most is megborzongok ezektől a soroktól, gyerekként – erre élesen emlékszem – valóssággal ámulatba ejtett Jézus hihetetlen szerénységgel párosuló ereje.
Senki meg ne tudja.
A hited meggyógyított téged. (Nem én, hanem a hited Istenben.)
Adjatok enni a lánynak.
Miközben egyetlen érintéssel adott enyhülést a szenvedőnek és két szóval hozott vissza egy gyermeket az árnyékvilágból, Jézus „legnagyobb gondja” a hírverés elkerülése (és a lányról való gondoskodás) volt.
Ez az alázat, a magamutogatás teljes hiánya teszi a csodát azzá, ami: megismételhetetlen, törékeny és misztikus élménnyé, amely csak azoké, akik megélték.
Ezért nézem és olvasom mindig gyanakvással azokat a „hihetetlen”, „bámulatos”, „döbbenetes” csodákat vagy jócselekedeteket, amelyekről a média számol be.
Mert azt gondolom, hogy ha Jézus, Isten fia, az emberiség Megváltója sem érezte szükségét – sőt – a csodatételei nagydobra verésének, akkor honnan vesszük a bátorságot mi, földi halandók, hogy világgá kürtöljünk és büszkén mutogassuk az Ő tetteihez aligha mérhető cselekedeteinket?
Vajon mennyire lesz az a csoda a miénk (és Istené), amelyet kamerák kereszttüzében, milliókkal osztunk meg? És mégis miért? A hiúságunk legyezgetéséért? Hogy elmondhassuk magunkról, jó és érdekes emberek vagyunk? Azért, hogy felfigyeljenek ránk?
Még, ha jó szándékból is tesszük és csak meg akarjuk osztani másokkal az élményt, a harsány büszkeség béklyó, amely összetöri a csoda szentségét és megismételhetetlenségét.
Pedig nagyon is szükségünk van csodákra és képesnek kellene maradnunk megélni az isteni és megcselekedni a hétköznapi csodákat.
Nyitott szívvel és csendesen. Jutalom és elismerés iránti vágy nélkül. Kettesben Istennel.
Tudod mi a legnagyobb csoda?
A hit. Legfőképpen az Istenben (és az Ő csodáiban) való hit.
Kell annál hitelesebb bizonyíték a csodák létezésére, hogy a tudomány diadalmenetétől megrészegült ateisták úton útfélen igyekeznek lebeszélni az embereket Istenről – mégis megtelnek a templomok vasárnaponként?
Kell annál nagyobb tanúságtétel a csodák mellett, amikor látjuk, hogy egy vállalkozó névtelen adományt küld egy karitatív szervezetnek, egy tanárnő ételt oszt munka után a hajléktalanoknak, vagy egy gyermek segít a gyengébben teljesítő társának a házi feladat írásban?
Van, aki azt mondja, emberség.
Mi azt mondjuk, csoda. Az emberben fénylő isteni szikra és a feltétlen szeretet csodálatos megnyilvánulása.
Hiszünk a csodákban, mert hiszünk az emberben és Istenben, aki a hétköznapokban is fogja a kezünket és nyitva tartja a szemünket a jóra.
A Mladifest a hétköznapi hit és a mindennapok csodáinak ünnepe lesz. Jézus is ott lesz. Neked is ott a helyed.
