Tavaly januárjában jelent meg a 777 oldalán az alábbi interjú Dabóczi Kálmánnal, az akkori BKK vezérigazgatójával, aki az idei Mladifest egyik tanúságtevő előadója lesz. Az inetrjút változtatás nélkül közöljük.
Melyikről nehezebb beszélnie: a BKK-ról vagy a hitéről?
Talán a hitről való beszéd a nehezebb, ennek több oka is van. Elsődlegesen azért van így, mert abban a korszakban, amelyben felnőttünk, a keresztény értelmiségi családokban jobban benne volt a „katakomba kereszténység”. A hitet beszorították a vasárnapi kereszténységbe, mi pedig ellenálltunk a rendszernek. Sokkal tisztább üzenete volt a kereszténység vállalásának, éppen ezért sokkal egyszerűbb volt értelmiséginek lenni akkor. Amit a hatalom csinált, azzal szemben az ember elfoglalta a pozíciót, a fekete fekete volt, a fehér pedig fehér. Éppen ezért a hitről nem beszélgettünk annyit, hanem mindenki a saját maga kis szűk mikrokörnyezetében megpróbálta megélni.
Ennek fényében hogyan vélekedik a 777 mottójáról, arról, hogy „a hit nem magánügy”?
Maximálisan egyetértek vele. Hogyha az ember életét az Isten egyszer megérintette, akkor onnantól kezdve olyan belső tűz van benne, amely áthatja az életének minden dimenzióját. Ha nincs meg benne ez a tűz, akkor valószínűleg még nem érintette meg. Ezzel nem ítéletet akarok mondani bárki felett, mert ez egy teljesen természetes folyamat. Én ezt a fajta megérintettséget 30 éves korom felett éltem át, addig a jól nevelt „így szoktuk, így csináljuk” katolikusok életét éltem.
Ekkor egy konkrét változás történt, vagy ez egy folyamat végállomása volt?
Folyamat, de egy pillanathoz is köthető. Bekapcsolódtunk a MÉCS családközösség mozgalomba, amelynek egyik lelkigyakorlatán tényleg azt tapasztaltam, hogy a Jóisten megérinti a szívemet. Nehéz ezt szavakba önteni, de egyértelműen éreztem: fantasztikusan felszabadító volt ezt a katartikus élményt átélni.
Addig mindig csak tanítottam, hogy hogyan kéne kereszténynek lenni, ekkor pedig rájöttem, hogy ez az én életemben is működik.
Innentől kezdve tudom átélni a Szentlélek vezetettségét, ami egy csodálatosan új dimenzió. Ez persze nem azt jelenti, hogy ülök a székemben és egyszer csak jön a sugalmazás, hogy a hármas metró pótlását hogyan kéne megoldani, nem ilyen direkt dolgokra kell gondolni.
Egy korábbi interjújában humorosan csak „rendszerhibának” titulálta saját magát, utalva arra, hogy ritkán kerül ilyen magas pozícióba egy 7 gyermekes családapa, aki bátran tesz tanúságot a hitéről, az általa vallott értékekről. Hogyan éli meg a mindennapokban ezt a rendszerhibát?
Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne lehessen rosszindulatúan kiforgatni. Visszaugornék arra a gondolatomra, hogy nehezebb ma keresztény értelmiséginek lenni, mint a rendszerváltás előtt. Akkor egyértelműbb állapotok voltak, most látunk egy alapvetően nagyon pozitív és jó értékrendű erőteret, viszont annak a mindennapos megnyilvánulásai és kísérőjelenségei mellett meg nem lehet elmenni szó nélkül. Ezt a kettősséget jelenleg sem lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudja a keresztény értelmiség, de azt gondolom, hogy ez igaz az egész magyar értelmiségre is. Vagy démonizálja az egészet, és azokat az értékeket, eredményeket is megtagadja, amelyek objektíven nézve is pozitívak, vagy letagadja a valóságot, hogy ne kelljen szembesülni a problémákkal, például a korrupcióval. Szerintem a keresztény felelősség pont itt jön elő, hogy az ember merje az értékek melletti elkötelezettségét nyíltan vállalni. Egyrészről ki kell állni a hatalom által – hitem szerint helyesen – megfogalmazott értékek mellett, mint az életközpontúság, a családbarátiság, a hazafiság, mert ezeknek közösségépítő, megtartó erejük van. Másrészről viszont rá kell szorítani a mindenkori kormányzatot, hogy a hatalmát valóban a közjó érdekében használja és ne egy szűk csoport gazdasági érdekei mentén. Az igazi kihívás az, hogy a rendszer mutat-e nyitottságot az önkorrekcióra és öntisztulásra. Azért nevezem magamat rendszerhibának, mert ezt a fajta kritikus értelmiségi gondolkodásmódot nem látom rendszerszinten a vezetői kiválasztási szempontok között.
Mennyire kerül előtérbe a hite a munkája során, a kollégái tudják azt, hogy hívő?
Teljesen vállalom a kollégáim felé, de nyilván nem Laudetur Jesus Christus felkiáltással köszöntöm őket a liftben, és ez így is van rendjén.
Az biztos, hogy a kollégáim sokszor nem látják, hogy mit teszek értük, mint jelent a „lélekben hordozás”.
Például ha a folyosón velem szembe jön egy szomorú munkatársam, akkor rákérdezek, hogy mi a baj, vagy csak elmondok magamban egy fohászt érte. Ez nyilván nem a közlekedésszakmai feladatok közé tartozik, de ezt a dimenziót én legalább annyira értékesnek gondolom, mint a szakmai eredményeinket.
Az irodájának ablaka a Bazilikára néz, gondolom aligha véletlenül…
Nem véletlen, minden reggel ez az iránytű, mikor dolgozni kezdek. Nagy szívfájdalmam, hogy a templomok nagy része nem megközelíthető hétköznap. Nem a „tárjátok ki a kapukat” szemléletmódot hirdetik, ami pedig hozzám nagyon közel áll.
Nem lehet zárt templomajtókkal evangelizálni, vagy legalábbis hitelesen biztosan nem.
Mindig bennem van a fájdalom, amikor zárt templomajtót látok, mert Isten személyesen ott van. A Bazilikába és a Szervita téri templomba napközben is be szoktam ugorni egy „rapid szentségimádásra”, az ebédidő rovására. Előbbinek van szentségi kápolnája, míg utóbbi közel van a fővárosi önkormányzathoz, és bizony az egyeztetések után néha jól jön egy kis erőgyűjtés! Nem tudnám a munkámat tisztességesen végezni, ha ezek a feltöltődések nem lennének.
Három éve dolgozik a BKK vezérigazgatójaként: ez az időszak megerősítette a hitét, vagy megpróbáltatások elé állította?
Nagyon erősen dolgozik rajtam ez feladattömeg, mert ennyire közpolitikailag kitett pozícióban nem voltam még, ez számomra is újdonság. Tudtam, sejtettem, hogy mivel jár, de amikor ezt konkrétan átéli az ember, akkor azért ez nehezebb.
Azzal a Dabóczi Kálmánnal, akit az újságokból kiolvasok, én kezet se fognék.
Ordító különbség van aközött, ami újságolvasóként, közösségi médiafogyasztóként ki tud alakulni egy közpolitikai szereplőről és a valódi személyisége között. Ahhoz, hogy ne veszítsem el a belső biztonságérzetemet a nehéz időszakokban fontos valamibe, vagy inkább valakibe kapaszkodnom. Például a tavaly nyári vizes világbajnokságra időzített kibertámadás és kommunikációs hadjárat időszaka alatt napi tematikus forgatókönyv mentén tömegével kaptam a privát közösségi média felületeimre kamuprofilokról a gyűlölködő üzeneteket. Ebben a tavaly nyári időszakban a legfontosabb kapaszkodóm az Isten-kapcsolatom volt, illetve a családom.
Örülök, hogy Ön hozta szóba a nyári történteket, amelynek részletes elemzésére nyilván nem a 777 a legalkalmasabb felület: de ezek szerint a hitének fontos szerepe volt azokban a napokban, amikor az egész ország erről a bizonyos kibertámadásról beszélt…
Furcsán hangzik, de nekem van egy „megállapodásom” a Jóistennel: én mindig ott voltam, és annyi ideig voltam ott, ameddig a Gondviselés úgy gondolta, hogy feladatom van. Ide is úgy kerültem, hogy nem én kerestem magamnak ezt a feladatot, tudtam, hogy folyamatos támadásoknak leszek majd kitéve. A nyári történtekből nagyon sokat tanultam, mind emberileg, mind kommunikációs szempontból is. Gyönyörű szépen megrostálta a „baráti” körömet, kiderült, hogy kik azok, akik felülnek a kommunikációs hadjáratnak anélkül, hogy egyáltalán megkérdeztek volna engem. Ami különösen nehéz volt a nyári helyzetben, hogy a feleségem akkor volt 32-34 hetes a hetedik gyermekünkkel, nagyon fontos volt, hogy a családom ne szenvedjen – szó szerint – semmilyen sérülést.
Azóta természetesen megszületett a hetedik gyermeke, milyen érzésekkel tölti el, hogy majdnem egy futballcsapatnyi ember alkotja a szűk családját?
Bernát megszületése leírhatatlan érzéseket váltott ki, nemcsak belőlem, hanem mindannyiunkból. Nagyon sokat „nyert” vele az egész család, a testvéreiből fantasztikus, eddig nem ismert erényeket váltott ki, de a feleségemmel való kapcsolatunk is teljesen új lendületet kapott.
Szinte elképzelni is lehetetlen, hogy napközben Budapest városának közlekedéséről dönt, míg este már pelenkázik hat gyermekkel karöltve. Hogyan tudja megvalósítani, hogy nem viszi haza a munkát?
Vannak olyan kis szabályaim, amelyek segítenek ebben a szerepváltásban. Például hazafelé a kocsiban már nem telefonálok, mert különben időbe telne amíg lecsengenének a bennem lévő gondolatok. Nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, hogy jól tudom kezelni a helyzetet, ebben pedig a már említett nyári események is segítettek. Tudatos döntést kell meghozni, hogy ott akarok lenni az életükben, a családommal szeretnék lenni. Büszke vagyok rá, hogy az első négy hónapban csak én fürdettem a kicsit.
Korábban egy eseményen említette, hogy a reggeli utazásait a gyerekekkel szintén igyekszik tartalmasan eltölteni….
Idén már két hullámban hozzuk be a feleségemmel a gyerekeket a városba, van egy korai és egy későbbi „járat”.
Bevett szokás, hogy az autóban ilyenkor imádkozni szoktunk közösen.
Az egyik imaszándék – amelyet a gyerekek mostanában már maguktól mondanak – a város és az ország vezetőiért szokott lenni, hogy a közjót szolgálják, ne a saját érdekeiket. Ezzel az állandó fohásszal állítom, hogy a gyerekek többet tesznek a közjó és a magyar politikai élet tisztaságáért, mintha plakátokkal kampányolnának. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne áprilisig a közhangulat, ha sokan csatlakoznának ehhez az imához…
Híres és igencsak közhelyes mondás, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő…
Alapjáraton vitatkoznék azon, hogy sikeres vagyok-e, mert ez relatív. De egyébként való igaz, hogy nagyon sokat köszönhetek Verának, akivel 22 éve vagyunk házasok. Érdekesség, hogy én hatgyerekes családból származom, míg a feleségem egyedüli gyermek, tehát ez a hatalmas család egy teljesen új helyzet a számára, de döbbenetesen jól veszi az akadályokat. A mi házasságunk is végigment nagyon komoly hullámvölgyeken, válságokon, de a kegyelem csodájából egyben vagyunk. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a gyerekek miatt voltak ezek a nehéz időszakok, hanem az emberi gyarlóság és önzőség miatt.
Minden buktatóból megerősödve jöttünk ki, hála Istennek.
A közösségi oldalán megosztott egy fotót, amelyen Böjte Csaba testvér öleli át a családját, és úgy imádkoznak közösen. Mit jelentett a Dabóczi-családnak az a pillanat?
Csaba testvérrel decemberben Parajdon találkoztunk, a szokásos karácsonyi összejövetelén. Jólesett a természetessége és közvetlensége, én pedig arra kértem, hogy áldja meg a családunkat. Megható módon történt ez a megáldás, a gyerekeinknek is egy maradandó élmény volt. Ezekbe a kegyelmi pillanatokba lehet később belekapaszkodni, ezekből lehet erőt meríteni.
Mibe tudnak a 777 olvasói belekapaszkodni, főleg a fiataloknak mit üzenne?
Legyenek elég bátrak feltenni a kérdést, hogy van-e célja az életemnek, és ha igen a válasz, akkor mi az? Ebben a célkeresésben szeretném őket erősíteni, és buzdítani arra, hogy ne meneküljenek el a kérdések elől a virtuális valóságba. Ha a környezetükben megtalálják a válaszokat, akkor legyen bátorságuk és erejük ezeket beépíteni az életükbe.
Hiába nőttem fel én is egy „agyonpasztorált” keresztény családba, nekem is fel kellett tennem a kérdést, hogy mi a célja az életemnek.
Végig kell menni ezen az úton, amelyen lesznek persze visszacsúszások, eltávolodások, de megéri kitartani. A másik, amit üzennék az az élet szeretete és az élet igenlése. Ne féljenek vállalni az életet, időben vállalni a gyerekeket, mert rajtuk keresztül a Jóisten nagyon sok mindenre meghívja őket és vezeti útjukat.
Martí Zoltán
Fotó: Asszonyi Eszter
Forrás: 777
