Talán te is találkoztál már azzal a véleménnyel, hogy hívőnek lenni könnyű dolog. Hogy az emberek azért „menekülnek” az Egyház ölelő karjaiba, mert egyszerűbb Istenben hinni, mint „racionálisan”, kétségekkel a szívünkben, „autonóm” módon élni.
Most tekintsünk el attól, hogy eleve mennyire sértő feltételezés, hogy minden hívő szellemi-lelki lustaságban szenvedő, gyámoltalan gyermek, vagy egyenesen ostoba, és tegyük fel magunknak őszintén a kérdést: tényleg könnyebb hinni, mint nem hinni?
Rátalálni Istenre tényleg azt jelenti, hogy egy háborítatlan oázist fedezünk fel magunknak, miként Ézsaú a Teremtés könyvében, „megjövén elfáradva a mezőről” (25,29)? Vagy a hit nehéz döntések és fájdalmas felismerések láncolata is, amelyek sok áldozattal, lemondással és konfliktussal járnak?
Eldobni Istent egy rossz nap után
Valljuk be, a hitre még sokszor mi, hívő emberek is egyfajta fénylő, biztonságos, védett burokként tekintünk, amely kizárja a külvilág csatazaját és nem csak a kísértésektől, hanem a nehézségektől is megóv minket.
Ez a tézis azonban alapjaiban hibás és nem fejezi ki az Istennel való találkozáshoz vezető út lényegét.
Mondok egy hétköznapi példát, ami ismerős lesz.
Az aggódás kezdete a hit vége; és az igazi hit kezdete az aggódás vége – mondta George Müller, német származású angol keresztény misszionárius, és a bibliai tanítások tükrében igaza is volt.
De tényleg mindig olyan egyszerű nem aggódni és őszintén, igaz szívvel bízni Isten akaratában? Gondolj csak bele, nem lenne könnyebb megkérdőjelezni Istent vagy elvetni a létezését csak azért, mert a világ és benne a mi életünk is tele van szenvedésekkel, fájdalmas pillanatokkal, hazugsággal, csalással, önzéssel, értelmetlen erőszakkal vagy pokolian rossz napokkal?
Dehogynem. Nap mint nap tanúi is vagyunk, hogy mennyire sokan választják emiatt a könnyebb utat, vagyis a hit nélküli élet útját.
„Könnyű akkor hinni és jónak lenni, amikor nincs baj és minden rendben megy. Ez a hit azonban nem hit, csak a dolgok elfogadása. Az igazi hit az – mint ahogy minden egyéb igazi tudat és érzés is – amely a nehéz, még nehezebb, legnehezebb helyzetekben is sziklaszilárdan áll.” (Bozzay Margit)
De nem csak a környezetünkkel, vagy a tapasztalatainkkal való esetleges ütközés miatt lehet sérülékeny (és nehéz) a hit. Sokkal nagyobb próbatételt jelent „Isten csapatában” maradni a saját gyengeségeinkkel szemben.
A létezés elviselhetetlenül könnyű Isten nélkül
A hit nem könnyű és légies, hanem nehéz és súlyos. Nem egyszerű és védelmező, hanem összetett és könyörtelenül tiszta.
Nem elrejt, hanem lecsupaszít. Az Istenben való hit olyan, mintha megpróbálnál teljesen nyitott szemmel a napba nézni (csak ez nem károsítja, hanem felnyitja a szemed valami másra).
Nem simogatja, hanem önvizsgálatra kényszeríti a lelket. Nem osztogat bemondásra ötösöket, hanem munkát és helyes cselekedeteket vár el a jutalomért.
A hívő ember lelke sokkal többször nyugtalan, mint egy ateistáé, mert nem földi mértékhez méri önmagát, hanem a tökéletesség mércéjéhez.
És tudjuk, hogy messze nem vagyunk és soha nem is lehetünk tökéletesek. Mekkora konfliktust vállalnak a hívők azzal, hogy alávetik magukat egy abszolút és hibátlan entitás igéjének? Mekkora elszántság kell ahhoz, hogy újra és újra szembenéznek a gyengeségeikkel, a gyarlóságukkal, a fülükbe suttogó, láthatatlan démonokkal?
Még mindig azt gondolod, hogy hinni olyan könnyű dolog?
A hívő ember folyamatosan belső problémákkal és erkölcsi kérdésekkel birkózik. Vajon helyesen cselekedtem? Nem sértettem meg az isteni elveket? Méltó vagyok az Ő szeretetére?
A vallási tudatosság és a hit által vezérelt élet nem egy kényelmes kanapé, amin végignyújtózhatunk, hanem egy kemény szék, amely minden pillanatban emlékeztet minket a feladatra és a saját esendőségünkre.
Isten nincs ingyen
Én is őszinte voltam veled, ezért most kérlek te is legyél az magadhoz: hányszor kértél őszintén bocsánatot az elmúlt egy hónapban? Minden alkalommal megtetted, amikor akarva-akaratlanul megbántottál valakit? Akkor is, amikor önmagad ellen cselekedtél?
Egy katolikus, a gyóntatófülke félhomályában minden héten legalább egyszer kimondja a bűvös mondatot: „Bocsáss meg Atyám, mert vétkeztem”.
Szerinted ez könnyű? Őszintén vallani a legrosszabb pillanatainkról vagy a saját szégyenünkről?
Hát nem sokkal egyszerűbb elnézőséggel, hallgatással, kisebb-nagyobb hazugsággal, önámítással (vagy szélsőséges esetben drogokkal) elnyomni a lelkiismeretünk hangját, elfordítani a fejünket és egyszerűen átlépni a problémákon?
Persze, hogy könnyebb, mert a helytelen szinte mindig könnyebb.
Eljutni Istenhez kemény meló, őszinteséget és helyes cselekedeteket követel. Nem két hétig, nem két hónapig, nem két évig, hanem a megtérésünk pillanatától az utolsó lélegzetvételünkig.
Hívőnek lenni kemény meló, mert, ahogy a megbocsátást, úgy a mennyország kapujának kulcsait sem osztogatják ingyen.
Istent ki kell érdemelni.
Ez a hit lényege.
