14 éve történt, 2005. április másodikán, amikor II. János Pál hazatért az atyai Házba. Éppen Irgalmasság vasárnapja volt, melyet ő nevezett át Fehérvasárnapról. Az írás a Vatican News oldalán jelent meg, emlyet változtatás nélkül közlünk.
Nem is olyan régen történt, mindössze 14 éve. Még egy emberöltőnyi se a távolság, ám az emlékek frissek és most az évforduló kapcsán megszólalnak. Tizennégy évvel ezelőtt, 2005 április másodikán a világ lélegzetvisszafojtva figyelte egy idős beteg ember hazaindulását. Fent az Apostoli Palota harmadik emeletén a pápai lakosztályban, immár sokévnyi fájdalmas betegsége utolsó óráit élte II. János Pál pápa. Titkára, Stanisław Dziwisz érsek már két nappal korábban, március 31-én feladta neki a betegek kenetét. A világ csendben imádkozott. Ő is és mindenki, aki mellette volt. Húsvét hetében jártak, annak is a végén, éppen szombatnapon, karnyújtásnyira Fehérvasárnaptól, amit éppen a lengyel pápa keresztelt át az „Irgalmasság Vasárnapja” névre. Ez volt az ő legkedvesebb napja az év során. Ez volt az Ő Napja! És ez lett az Ő Napja.
A többit már Rita Megliorin főnővér mondja el, akit aznap kora reggel mozgósítottak sürgősséggel a Gemelli klinika intenzív osztályáról, hogy álljon a beteg pápa rendelkezésére. Rita nővér már többször is ápolta a Szentatyát, ismerték egymást közelről.
„Futottam, ahogy erőmből tellett, mert attól tartottam, hogy későn érkezem.« Jóreggelt, Szentatyám!», mondtam neki, hozzátéve: «Odakinn szép napsütés van!». A Gemelliben mindig azt mondták, hogy örül a napsütés hírének. Először azt hittem, meg sem ismer majd, de Ő rám nézett, nem szigorú fürkész tekintettel, ahogy beteg szokott ilyenkor tájékozódni az állapotáról. Kedves volt a tekintete és úgy éreztem arra hív, hogy hajtsam oda a fejemet az immár erőtlen kezéhez. Így adatott meg a kegyelem, hogy nekem adta élete legutolsó simogatását. Közben tekintete vele szemben a falon függő szenvedő Krisztus képen pihent. Reggeledett már és behallatszott a szobába a téren imádságra gyülekező hívek, főként fiatalok köszöntése és éneke”. Rita nővér megkérdezte Dziwisz érsek-titkártól: „Vajon most ezek a hangok nem alkalmatlanok a pápának?” – mire ő azt válaszolta:
„Rita, gyerekek jöttek az atyjukat köszönteni”.
„Ezen az utolsó napon II. János Pál pápa elköszönt a Római Kúria legszorosabb munkatársaitól, miközben betegágyánál tovább folyt az imádság, Ő pedig magas lázzal, mozdulatlanul feküdt végtelen gyengeségében. Délután mondta, titkára hallotta, az utolsó szavait: «Engedjetek az atyai házba!»
„Délután ót óra körül kezdték imádkozni Húsvét második vasárnapjának, vagyis az Irgalmasság vasárnapjának első vesperását. Az olvasmányok az üres sírról és a Feltámadásról szóltak, miközben mindegyre visszatért az örömteli Alleluja. Végül elénekelték a Magnificat és a Regina Coeli imákat. A pápa pillantásával többször átölelte munkatársai és az orvosok csoportját. A téren egyre többen voltak, behallatszott a kiáltásuk: «Giovanni Paolo secondo! Viva il Papa!» Ő is hallotta a szavakat.
A falon a szenvedő Krisztus képe, kezét megkötözi a szenvedés: Az Ecce Homo! Őt figyelte mindvégig a betegsége során. Az Üdvözítő képe mellett az Anya, a Fekete Madonna, Czestochovából. Kicsi asztalkán Karol Woytila szüleinek fényképe. Aztán a hazahívő szó , amit csak ő hallott”.
Rita nővér még hozzáteszi: „Tudta, hogy elközelgett az ő ideje, amikor az örökkévalóságba szólítják, ezért orvosaival egyetértésben úgy döntött, hogy nem megy a kórházba, nem hagyja el a Vatikánt. Otthont akart maradni, otthon akart szenvedni, közel Péter apostol sírjához.”
Vértesaljai László SJ
Forrás: Vatican News
